A népi hagyományként is jegyzett, „szélhárfaként” emlegetett hangjelenségekre az emberek már régen felfigyeltek. Nagyon helyesen rátapintottak a szél központi szerepére a hanghatás keltődésében. Az Univerzum Irányító Rendszere adta át az információt, a mágnes fonalak létezéséről és felépítéséről, és a hangjelenségek létrejöttében betöltött szerepükről.
Az erős légáramlatok a mágnes fonalakat maguk előtt nyomják, egyre jobban egymás mellé sűrűsítik, amikor a vihar hirtelen megszűnik, visszarántódnak, pontosan úgy, mintha egy hárfa húrjait összefognánk, és hirtelen elengednénk. A húrok berezonálnak, és erőteljes hangot adnak ki. A mágnes fonalakkal ugyanez történik, visszarúgnak az eredeti helyükre, erőteljes hanghatás kíséretében.
A tenger vízének atomjai szintén mágnes fonalakon nyugszanak, vihar esetén a mágnes fonalakat a szélnyomó hatása a víztömeget előre lendíti, az összes mágnes fonállal együtt. A mágnes fonalak összetömörödnek, és a vihar hirtelen lecsendesedése a fonalakat elereszti, mivel megszűnik a nyomóerő, és a víz atomokkal együtt rezonál, hatalmas csobbanó hangot kiadva.
A két hang azért különbözik egymástól, mert a légkör mágnes fonalain lévő atomok mágnes szálai megnyúlnak, és eltávolodnak a mágnes fonalaktól, a szél megszűnése után, visszavonzódnak eredeti helyükre. A tengerekben az atomok a nagy sűrűség miatt a mágnes fonalakon maradnak, ezért a mágnes fonalak együtt rezonálnak az atomokkal.
